A hó, a Portás, az Élet meg a többiek
Egyedül járok a fagyban. A zsenge hó halk nyöszörgéssel adja meg magát bakancsom talpának, de a süket csend még ezt az apró neszt is elfojtja. Ismét Karácsony van, huszonhatodika – a bejgli már elfogyott, az ünnepre csupán a ferde karácsonyfa és a fogyatkozó szaloncukrok emlékeztetnek. Délután van, a campusban mászkálok; sehol senki, még a saját hangomat sem hallom, mintha valami hófehér univerzumban járkálnék. Csípi a szél az arcomat, a kabátom alá befurakszik a hideg, úgyhogy egy kicsit megszaporázom a lépteimet - már amennyire ez térdig érő hóban lehetséges. Beérek a koliba, topogatom a cipőmet, de még ezt a koppanást sem hallom. A portán mogorva, sovány, negyvenes férfi ül, összehúzott szemmel méreget. „Na, bravó!” – gondolom magamban; semmi kedvem magyarázkodni. Jó napot. Igen, egyedül vagyok az egész koliban. Igen, Karácsony másnapján. Nem, nem kergettek el otthonról. Igen, kérném a szobakulcsot. Viszlát, kellemes ünnepeket. Nekiindulok a lépcsőnek, sáros latyakcsík jelzi nyomvonalamat. Idebenn ugyanaz a süket csend fogad, mint odakinn, a különbség csupán annyi, hogy itt nem süllyed el bokáig a lábam járás közben. Némi pakolgatás után fogom magam és kiülök tévézni az aulába
– és akkor megpillantom Őt. A Rettegett Portást.
Némán ül a sötét sarokban, körülötte bábeli zűrzavar: bor (műanyag palackban), csikkek (tizenhét), üres felespohár. Gyanakvóan arrébb húzódok, leülök tőle három méterre. Elégedetten konstatálom, hogy csendesen a tévé sivárságába bámul, mintha nem is léteznék a számára. Az agyam kellemesen elzsibbad, lassan megfeledkezem a férfiről.
Ám ekkor hirtelen eltörik benne valami és mesélni kezd - mint egy felhúzható játékbaba. A családjáról. A kislányáról. A betegeskedő feleségéről. A válásról. Az ideggyengeségéről. A havi ötvenezer forintról, amiből hárman élnek. Arról, hogy minden második-harmadik éjjelét végigvirrasztja egy négy négyzetméteres portásfülkében. Elmondja az életét. Mindezt másfél órában.
Kellemesen elbeszélgetünk, ugyanakkor iszonyúan rosszul érzem magam. Mert mit is mondhat ilyenkor az ember? Hogy sajnálja? Hogy fel a fejjel? Vagy hogy minden rendben lesz? Olyan sok élet fut el mellettünk, de észre se vesszük őket. Vagy megállunk egy pillanatra, aztán elfelejtjük az egészet. Talán egyszer én is elfelejtem Őt, a Portást. Talán én is süket leszek, mint a hó. Talán én is hideg és közömbös vagyok, mint ez a huszonhatodika a campusban.
Talán ezért érzem magam olyan iszonyúan rosszul.
