A finom lélek netovábbja... Bátyám mindig olyan érzékeny lelkű volt, íme az ő storija.
Régebben, még jó 10 éve egy MacNoise nevezetű zenekarban játszottam, aholis ír kocsmazene és autentik folkrock keverékében utaztunk (ó, régi szép idők...). 4 fő: bátyus, 2 srác és jómagam (fúvós szekció gyanánt). Egyik koncertünk előtt pont szakítottunk az akkori fiúmmal, én pedig totál szétcsúszva, kisírt szemekkel és rinocérosz-orral jelentem meg a zenekar előtt és mindenkivel közöltem, hogy ma úgy fogok játszani, mint egy isten, és kifuvolázom magamból a lelket is.
Belekezdtünk legkedvesebb dalomba, a P stands for Paddy-be, amikoris elragadott a hév, és egyszerűen csak fújtam, csak fújtam... Érdekes, hogy annyira össze voltunk már szokva, hogy szavak nélkül is éreztük, melyik riffet hányszor-hogyan ismételjük, mikor van vége a dalnak stb. Ilyenkor (ha nagyon figyelek) mindig behunyt szemmel játszom, mert úgy jobban tudok koncentrálni. Most is éppen behunyt szemekkel, az elfojtott bőgéstől csukladozva, a könnyeimet visszanyelve tudattam a Világgal, hogy éppen haldoklom és fáj a szívem és különben is...
Aki zenész, az talán tudja, de én személy szerint azért a néhány pillanatért szeretek zenélni, amikor véget ér a dal, a zenekar elhallgat, de a közönségnek még kell egy tizedmásodperc, hogy lecsapódjon bennük és megkezdődjön a taps/ováció. Mintha elengednél egy óriási tükröt, ami síri csendben eldől és milliárdnyi apró kristállyá törik a földön.
Szóval ott állok én, miszlikbe tiport szívvel, a fél másodpercnyi katarzisra és a Megváltásomra várva, odarittyentve életem legjobb fuvola-szólóját, mikoris a legnagyobb hatásszünet-csend pillanatában szeretett bátyám félig a mikrofonba, de azért igen jól hallhatóan azt kérdi (gondolom értem aggódva):
- Mi van bazmeg, hugyoznod kell?
De legalább azt észrevette, hogy valami bajom van.