Elég szar időket élünk így is, úgy is, most legutóbb az egészségügyi horror-helyzetet tapasztaltuk meg.
Kezdődött azzal, hogy Gyuri meg akart tanulni görkorizni, és egyszer csak állás közben elesett, és rádöccent az (amógy protektorba bújtatott) könyökére. Még valahogy hazamentünk, de aztán annyira befájdult neki, hogy kénytelenek voltunk elmenni az ügyeletes kórházba, ez esetünkben a negyedik kerületi Árpád kórházat jelentette.
Azt nem akarom részletezni, hogy összesen hány órát vártunk, mert dióhéjban hármat, meg még másnap hármat az Uzsoki kórházban, de csak egy kis életképet hadd fessek.
Óbégató cigánycsalád kíséri a nagymamát. Apukán legalább három kiló fuksz, az anyai korban lévő, tizenhárom éves kislány mezítláb a magassarkú papucsában. "Apa, hozzá má pézt a zorvosnak!!!" Bemennek, kijönnek. Ez eddig egy óra.
Csávókám kicsit paranoid fejjel, Steve Buscemi szerű arccal ül mellettünk, a karjába ültetett, három orvosi drótdarab elkezdett kilökődni a testéből, egy-másfél centi már kiáll a bőréből. Az egyiket ott helyben kirántja(!) a doki, majd azt mondja, hogy "a többit vetesse ki." Kivel? Hogyan? Mi van?
Nénike olyan arccal, mint akit pofon ütöttek egy sajtreszelővel, csendesen pityereg, próbálok nem ránézni.
A váróban kisfiú, idősebb apukával és kissé neurotikus anyukával várja a nagymamát, már az ötödik pohár gépi kakaót-kávét fogyasztva, közben heves vitát folytatva arról, hogy a gépi málnaszörp vajon málna-e, ha meggyíze van. Hát, nem tudják, de vesznek még egyet, ami kicsit ugyan kilöttyen a padlóra, dehát úgyis kórházban vagyunk, ott meg ugye a vörös foltok a földön nem feltűnőek.
Doktor úr dzsigoló hajjal, a szokásos (kissé kopott) fehér klumpában, csúnyácska és nagyseggű ápolónővel az oldalán lezseren leereszt Gyuri könyökéből másfél deci vért. A váróban egy néni csillogó szemmel a fülembe súgja, hogy "igen, hát a Kovács doktor úr egy csoda, mindenki újra tud járni, akit ő kezel." Mekkora pech, hogy Gyurinak meg a könyöke rossz, na de nem baj, legalább az egészséges lábát nem fogják félrekezelni.
Olyan hangon köhög az egyik beteg, hogy már csak a meghallása is olyan, mintha egy nagy adag slájmot próbálnának a fülembe passzírozni. Igyekszem arra koncentrálni, hogy a természetes immunrendszerem simán elbánik tizelötféle lepra/bubópestis/hörgőgenny/türdőkaparék vírus támafásával, ami persze nem igaz, de legalább eltereli a figyelmemet arról, hogy előttem valami hajléktalan szarhatta össze a széket, amin éppen ülök. Szagra legalábbis mindenképp.
Ilyenkor megfontolandó, hogy esetleg a várakozás alatti időre altatást kérjen az ember, de azt tuti nem támogatja az OEP.
