Egyik éjjel kissé fura élményben volt részem.
Éppen az igazak álmát alszom, de ködös álmaimból szép lassan felocsúdva azt hallom, hogy Szellő István a fejemnél állva beszélni kezd. Óra ellenőriz: 01:37.
Még e kora hajnali delíriumomban is egyértelmű, hogy itt valami nem stimmel, hiszen Szellő Istvánnal semmilyen kapcsolatban nem állok, úgyhogy keservesen nyöszörögve kitapogatom a papucsomat és nekiváok az éjszakának.
Mint kiderül, a szomszéd A. néninek pontosan az ágyam fejénél helyezkedik el a tévéje, mindössze 7 cm-re az én álomra vágyó fejemtől. Tekintve, hogy a néni szinte teljesen süket és a hallókészüléke elemeivel is szeret spórolni, mindent maximum hangerőre állít, mint az jelen esetben is történik.
Pulcsit húzni a pizsire, ki a folyosóra, kopogtatás. Csend. Pontosabban Szellő István értekezik a BUX indexről. Erősebb kopogtatás. Dörömbölés, könnyed rugdosásokkal kísérve. Semmi. Szellő István témát vált: iskolareform.
Kezdem elveszíteni amúgy is elég hiányos türelmemet, de óriási felismerés jön: ha a néni Istvánt sem hallja, akkor kizárt, hogy az én szerény jelzésemre felébred. Innentől kezdve csüngök István szavain, a hatásszünetekben rávágok egyet-kettőt az ajtóra, most már ököllel.
Motosztálás, "miaz? kiaz?" kulcs csörög a zárban, álmos néniarc az ajtórésben.
- Csókolom A. néni.
- Elaludtam a tévén.
- Hallom ám, A. néni.
- Micsoda? Mit mondasz? Nem hallom.
Legyintek. Azt elég látni is. Mogorván bemegy a lakásba, félbeszakítja István monológját a Nyomdász által okozott kaliforniai erdőtüzekről és visszafekszik aludni.
Én is.
És várom, ma éjjel melyik híresség áll majd az ágy mellett.
