Kétféle ember van a világon: a Normális és a Fotós.

A Normálisak életük legfontosabb pillanatait megélve – ó mennyi esküvő, születés, halál, boldogság és izgalmas élmény! – időnként feleszmélnek: mi van, ha tizenöt év múlva megint át akarjuk élni ezt a Pillanatot, ismét látni Nagymamit a karácsonyfa alatt, kinevetni a Béla bácsi kiskori lapátfogait, titokban sírva fakadni hugi esküvői ruhacsodáján vagy tizedszerre elmélázni az olaszországi nyaraláson…? Gyorsan elő az automata fényképezőgépet, a kis szappantartó-méretű szétesős digitálisat, vagy esetleg a mobilt és KLÁK KLÁK!, csettintsünk pár képet. Készen is vagyunk!

És ekkor jön a Fotós. Először összeszűkült szemmel körbenéz.
- Igen, azt hiszem jó lesz a képkivágás – rebegi, majd zord arccal végigmér:
- A fehéregyensúlyt beállítottad?
Itt egy kicsit elszégyelljük magunkat, mivel a mi készülékünkön az On/Off és a kioldógomb mellett csak egy beépített kicsi objektív van. Fehéregyensúly nincs.
Komótosan elővesz egy szürkésfehér lapot célkereszttel, zoomol, lefotózza. Nézi a képet, sokat sejtetően dünnyög, foga között olyan szavakat szűrve, mint „fényrekesz”, „csillagszűrő” vagy „záridő”. (itt ismét elszégyelljük magunkat, hiszen nekünk ezek közül egyik sincsen). Kinyit egy táskát, aminek rekeszeiben (minden ésszerűséget nélkülözve) nem szendvicseket tárol, hanem objektíveket, törlőrongyokat, állványt, az állványhoz csavart, ahhoz pótcsavart és egy pótcsavar-tartó tokot, vakut, vakuzsinórt, egy másik vakut, professzionális tisztítószprét, még egy vakut, esetleg objektívfedőt, pótgépet és néhány rollni filmet (igaz, hogy útközben idefelé megbüntette az ellenőr, mert a bérlete viszont nincs nála). Komótosan kivesz egy objektívet, gondolkodik, mérlegel, kivesz mellé egy vakut is. Bütyköl, összepattint, átállít, belenéz, zoomol, fehéregyensúlyoz, záridőt korrigál. Néhány lépéssel arrébb megy, lehajol, oldalra dől, pipiskedik és megfordul, közben a szeme ide-oda jár. Belenéz a keresőbe, a fenti mozdulatsort kétszer megismétli, majd KLÁK! – elsüti a gépet. Megvan a kép, sőt: A KÉP.

És hogy mi a jutalom?

Egy olyan fotó, amin Nagymami nem vicsorog, Öcsinek nincsen félig csukva a szeme és nem is vérvörös, a cica az utolsó bajuszszálig tökéletes, a harmat megcsillan a fűszálon, a füst transz-szerűen gomolyog az égen – megnézed, újból, újból és még egyszer, mert jó ránézni. Mert szép. Mert izgalmas. Mert érzed rajta, hogy a Fotós egy kicsit magát is beleadta ebbe a képbe.

Kedves Normálisak és kedves Fotósok, lapozzátok sok szeretettel ezen kiadványt, melyet Gyuri fotóiból állítottunk össze.