Olyan régen történt meg velem, hogy már le merem írni.
Büszke kisötödikes koromban (10 évesen) éppen szeptembert írunk, visszatértünk az iskolába, de még szívünkben a zabolátlan nyári szünet minden duhajsága zizeg.
Kedves rosszcsont barátosném (nevezzük Zsófinak) büszkén mutatja nekünk fogsorát, melyet vastag üvegsín borít: a játszótéren a hinta még júniusban szájba lökte úgy, hogy tövestől kitört a legelső foga. Ha időben visszaültetik, néhány hetes üvegsínezés mellett visszanő az emberi fog - ezt akkor tudtam meg. Zsófi boldogan meséli, hogy másnap leveszik 6 hét után az üvegsínt. Örülünk.
Másnap.
Zsófi fogáról lekerült a sín, megmaradt, visszanőtt. Ezt megünneplendő fogócskába kezdünk törióra előtt, aholis beterelem egy sarokba és hirtelen megcsikizem. Erre minden normális ember normálisan reagálna (odarúg, visszaüt, sikoltozik), de Zsófi nevetve leguggol. És ez nagy hiba volt.
Akkoriban ugyanis reneszánszukat élik a különböző neonszínű műanyag karabíneres kulcstartók, egynek én is büszke gazdája vagyok, amit az övemre csíptetve hordok. Zsófi foga pedig félúton beleakad a kulcstartómba.
Snitt.
Zsófi felpattan, keze a szájára szorítva, hatalmas szemében rettegés, csak annyit nyöszörög: a fogam, a fogam. "Ó bammeg" gondolom, "letörött a foga." Amikor elveszi kezét a szájától, látom hogy nagy a gáz: nem egyszerűen letörött, hanem tövestől kifordult a vadiújan visszanőtt foga.
Snitt - életem legszürreálisab élménye következik.
Keressük meg a fogat!
Osztálytársaink komótosan, minden különösebb csodálkozás nélkül óvatosan lerázzák nadrágjukat, megemelgetik a táskájukat és felmásznak a pad tetejére, nehogy összetapossák a fogat, amit Zsófi 3 perc térden csúszkálás után meg is talál, majd felmutatva megkérdezi:
- És mit csináljak vele?
10 éves fejem minden kis logikáját összeszedve csak annyit tudok kinyögni:
- Csupa hajszál meg szösz, szerintem mosd le.
Ekkor végszóra betoppan a töritanár, az osztályfőnök, az igazgató, a gyermekvédelmis és a konyhásnéni, akik a beálló síri csendben rám zúdítják minden létező fenyegetésüket és szidalmukat, én halálra merevedve állok, leszegett fejjel. Tudom, vége az életemnek, belőlem soha nem lesz semmi, örökre elcsúfítottam a barátnőmet.
Utólag derül ki, hogy az emberi fogat mindeképpen nedvesen kell tartani ha kiesik (tejben vagy vízben), így lényegében kicsiny gyermeki logikám ismét megmentette Zsófi fogát az örökkévalóságnak, de ez lényegtelen, a konklúzió egy igazgatói rovó az ellenőrzőmben (Osztálytársa testi épségét veszélyeztette) és év végi kettes magatartás volt.
Azóta rettegek a fogorvostól és minden olyasmitől, ami fogakkal vagy azok kitörésével kapcsolatos, és igencsak rossz néven veszem, amikor valaki ezt félelmemet bagatellizálja.
Hasonlatos "életem-leghorrorabb-sztorija" kommentek jöhetnek...
