Na, kaptunk egy könyvet Pétertől karácsonyra, Badár Sanyi írta Horváth Jánossal, pontosabban az ő beszélgetésünk lejegyezve, egy retró útikaland-napló.
Ez van az est.hu-n:
"A szerzők mesélés közben néha egymás szavába vágva ontják a történeteket, igaz, az emlékek más-más módon törnek elő. Kiderül, hogy miért nem érdemes degeszre tömnie magát az éhes utazónak, mikor tengerre száll egy tájfun övezte vidéken, vagy hogy milyen meglepetést tartogathat, ha egy japán közparkban szendereg az ember. Ötleteket meríthetünk a szerzők túlélési módszereiből is, például miként szállásoljuk el magunkat egy japán családnál, vagy hogyan beszéljük meg a kamikkal, hogy néhány jent magunkhoz veszünk az istenek áldozati ajándékaiból... De arra is rávilágít Badár és Horváth, mivel lehet halálközeli élményhez juttatni egy KBG-ügynököt."
Ez olvasható a bookline-on:
"Badár Sándor és Horváth János – ma két ünnepelt filmcsillag – valamikor réges-régen, 1987-ben egy különös ötlettől vezérelten elindultak Szentesről Moszkva érintésével Tokióba… Vállalkozásuk érthetetlen módon sikerült! A földgolyó azóta akkorát változott, hogy kalandjaik ma már időutazásnak is beillenek.
Hogy jutott ilyesmi egyáltalán az eszükbe és hogyan csinálták? Útikalandkönyvükben még sok egyéb érdekességbe is beavatják az olvasót: milyen a zötyögő vonaton, a sztyeppéken át, szamovárból ezüstpohárba forró teát tölteni; hogyan hat a Daedalon tájfunban és milyen két szentesi fiatal élete a japán karatemester „fogságában”; miből van a Fudzsi és hogy (nem) érdemes megmászni; s vajon mit kap az az utazó, aki tévedésből a csodavasútra száll?
Könyvük hangoskönyvnek is beillik, elsősorban az olvasás során feltörő hangos kacagás okán… Másrészt azért, mert a sok-sok eleven történetben elmerülve szinte halljuk Badár és Horváth félreismerhetetlen orgánumát."
Én inkább kimásolok ide egy részletet, szerintem magáért beszél:
"...a reggel a felkelő nap megpillantott egy magyar fiatalembert, aki megpróbál felkúszni egy zászlórúdra és onnan megszerezni egy...
-...reklámzászlót.
- Soha nem derült k, hogy mit reklámoz a zászló. Mindenesetre nagyon szép volt, és magamévá akartam tenni. Az életem kockáztatásával fölmásztam majdnem tíz méter magasra, és letörtem. Utólag nem vagyok büszke rá, de akkor nagyon büszke voltam, hogy ezt úgy meg tudtam tenni, hogy közben nem érkezett rendőr, nem szólt be senki az utcán, és mivel szabad országban éltünk, nyugodtan megtehettem, mert tíz perc múlva kitűztek helyette egy másikat. A selyemzászlót begyűrtem a cókmókjaim közé, ugyanúgy, mint a Honda szpojlert. Itthon létező embernek nem volt még Honda motorja sem, de én úgy gondoltam, hogy a Jávára ezt még nagyon szépen rá tudom építeni, ha hazajövök. Valahogy a hátizsákra erősítettem rá. Ezt egyébként nem kellett lopni, egy motorbolt melletti kukába bele volt penderítve. Volt rajta egy kis karcolás."
Vagy ez:
"- Az a lényeg, én megállapítottam, hogy ott a ruszkiknál nem úgy működik az a csörgő (Cilu megj: a vámvizsgálaton), hogy valaki valamilyen fémtárgyat visz át, hanem ránézéses alapon. Pszichológiailag választják ki, szerintem ott hátul, a lábtaposóval megnyom valaki egy gombot, csörög egyet, és már viszik is motozni. Mert motozni, azt nagyon szeretnek.
- Túl pici, túl alacsony, csörgessük, ccccsssssss.
- Túl pici, túl sunyi tekintete van neki, csörgessük. Bbbrrrr, én mindig csörögtem...
- Én nem csörögtem.
- Ő nem csörgött. Magas is volt, lehet, hogy esetleg tud verekedni is, nem, ő nem csörgött. Én csörögtem, mert engem meg lehetett találni. Sőt, én igényeltem is."