Anyukámnak pár napja volt születésnapja, elhatároztuk, hogy meglepjük két pár gyógycipellővel, mivel magára soha nem költ.

El is mentünk a főváros egyik S-c-h-o-l-l (nem akarok pereket) cipőboltjába, ahol rjatunk kívül egy vásárló lézengett még. Néztük e cipőket, én kaptam egy pacskert, anyu meg elkezdett válogatni. Azaz elkezdett volna, mert a három főnyi(!) eladó-sereglet támasztotta tovább a kasszapultot.

Anyu kérdezte, hogy: Ebből van harminckilences? mire az eladó kiscsaj renyhe arcizomrángással elvonult és hozott egy párat. Úgy adta át, mintha éppen szaros kézzel szerettük volna megsimogatni a menyasszonyi ruháját, és már el is fordult.

Engem elég nehéz elbizonytalanítani, de ott akkor kezdtem úgy érezni magam, mint akit éppen csecsemőgyilkosságon kaptak, pedig én csak cipőt szerettem volna venni a cipőboltban.

Na mindegy, lényeg hogy mindenki megkapta, amit szeretett volna, de néhány dolog azért felmerült bennem:

1: régen nagyon sokat dolgoztam közvetlenül az ügyfelekkel, de soha még csak eszembe sem jutott, hogy pl. ne köszönjek nekik, beleszarjak a szájukba vagy ne végezzem el a feladatomat (értsd: kiszolgálni őket)

2: mindenkinek van szar napja, de akkor nem a legdepresszívebb kolleginát kell a kasszához állítani, hacsak nem az egész kollektíva heveny munka- és életundorban szenved, mert akkor igencsak legnagyobb elismerésem a tulajnak, hogy ennyi mísz p.csát képes tolerálni.

3: ebből is látszik, hogy milyen életunt, megtört nép a magyar, akik szeretnek ugyan arra gondolni, hogy milyen híresek vagyunk a vendégszeretetünkről, de ha már konkrétan ezt prezentálni is kellene, akkor elbukunk már a köszönésnél.

Mindenki ismer olyan helyet, ahol nagyon jó termékek vannak, vagy nagyon jól főznek, vagy ilyesmi, és mégis feleannyiszor jár oda, mert a kiszolgálás ratyi. Na, ilyenből egyre több van. Tessék a jó embereknek jattot adni, mosolyogva megköszönni a segítségüket, hogy ne pusztuljanak ki ebből a szomorú kis magyar szürkeségből.