Cilu

Ha este sokat mozogsz, másnap izomlázad lesz.

Ha este sokat iszol, akkor másnap iszom-lázad lesz?

Az egyik nap éppen kissé lefáradva és totál lemerülve csámborogtam hazafelé munkából, amikor megütötte a fülemet a kérdés, amit egy négyéves forma kisfiú tett fel az anyjának:

- Anyu, a víz miért lapos?

Van egy-két filozófus ismerősöm, biztos tudnának jópár tézist felállítani, de be kell vallanom: ennél nehezebb kérdéssel még nem találkoztam. Na jó, a fogkrémek csíkossága is ide tartozik, de szerintem ez a rejtély minden anyukán, sőt mindenkin kifog.

A víz miért lapos?

Apukám kiskoromban mindig azt mondta, ha sokáig akartam fenn maradni:

"Este legény, reggel lepény." - azaz ha valaki este nagyon virgonc, másnap olyan lesz, mint a mosott sz.r. Rettenetesen utáltam ezt a kis fricskát, de most már, a korral előrehaladva megismertem a Másnap több arcát is.

Azon méláztam mostanában, hogy hányféle másnap létezik.

Ugye az sokak számára ismerős, amikor egy átiszogatott éjszaka után a Másnap valami iszonyatos fejfájással és sajgó ízületekkel lep meg bennünket - node én nem csak erre gondolok. Minden ilyen tevékenység hagy valamilyen nyomot maga után.

Ha befalod este a maradék tejfölös uborkasalátát és egy kis vörösboros kólával öblíted le, másnap remek élményben lehet részed és megismerheted a "2 óra a kagylón ülve"érzést.

Vagy ahogyan a cigarettafüst beleeszi magát a hajadba egy kocsmai beszélgetés során, másnap reggel a párnán is érezni az este hagyatékaként a hamutartó-szerű szagot; minden szippantás felidéz egy-egy gondolatot az előző estéből.

Vagy ahogyan maratoni moziéjszaka után hazafelé tartva a metrón ülve a fejed oldalra bicsaklik és pillanatokra elalszol, minden egyes kis felébredés emlékeztet az este megnézett filmre.

Vagy amikor este úgy alszol el, hogy az ablakon túl halkan dobol az eső, és reggel már csak annyi marad belőle, amit a hűvös tavaszi hajnal meghagyott - kis pára az autó ablakán, nyirkos fű, kósza maradék tócsák.

Szeretem a másnapokat. Mindig emlékeztetnek valamire.

Milyen volt kicsinek lenni? Csodálkozó félőske.

Milyen volt kamasznak lenni? Rebellis lázadó.

Milyen volt húszévesnek lenni? Zabolátlan vadló.

Milyen érzés huszonhétnek lenni? Gondos mederbe terelt folyó.

Ez mindig így van?

Jártomban-keltemben többször találkozom olyan képességekkel, amiket szeretnék elsajátítani. Sokaknál ez olyan adrenalindús dolgokat takar, mint ejtőernyőzés vagy bungee jumping - na de nálam nem. Amazok simán pénz kérdései: befizeted, kipróbálod, szevasz. Engem inkább mikroszkopikus jelentőségű dolgok érdekelnek.

Például a múltkor láttam két szobafestőt, akik a magas létra tetején állva lépegettek ide-oda, fittyet hányva a világra, ami fölé jó négy méter magasan tornyosultak. Finomak voltak és költőiek, ahogy légies könnyedséggel közlekedtek fel s alá, engem pedig evett az irigység.

Szeretnék megtanulni cigánykerekezni, huszonhét éves vagyok és még életemben nem tudtam az örömömet cigánykerekezéssel kifejezni, pedig... elképzelem magamat egy különlegesen hosszúra nyúlt meeting (vagyis: diavetítés) után, amint átpördülök a fejem felett... vagy mondjuk egyszer időben érnék a buszmegállóba és az érkező buszt cigánykerékkel köszönteném.

Nagyon jó lenne megtanulni, hogyan lehet a maltert úgy a falra csattintani a vakolókanállal, hogy olyan frappánsan odacsapódó hangja legyen.

Szeretnék életemben egyszer székelykáposztát csinálni, de egyelőre még olyan ijesztőnek tűnik a recept, hogy inkább bele sem fogok.

Szeretnék egyszer olyan igazán csicsás kötésmotívumot megtanulni, hogy valamilyen igazán gusztustalanul giccses pulóverrel lephessem meg kicsiny családom tagjait.

Szeretnék megtanulni két ujjal a számban fütyülni; ujj nélkül és 4 ujjal már meg, de az igazán menők csak egyik kezüket a szájukhoz emelve füttyentenek a taxi után, meg a Fradi meccsen amikor a mocskosújpestet fütyülik ki.

Szeretnék megtanulni legalább egyetlenegy break mozdulatot - annak ellenére, hogy alkatilag alkalmatlan vagyok rá, még égethet a vágy, hogy néha a fejemen pörögve nyűgözzem le a Nagyérdeműt. Majd esetleg aki megtanít cigánykerekezni, ad nekem egy-két breakleckét is.

Iszonyatosan szeretnék megtanulni folyékonyan visszafelé beszélni, mert hihetetlenül jó agytornának tartom. Sajnos megrekedtem néhány alapvető mondatnál (Körülőgem neltetehel ze! Atálasmocsidarap ünem iam a. Szosziork alyárik óslótü aidül.) illetve a Boci-boci tarka visszafelé éneklésénél, de még sosem késő éteri magasságokba törni.

Ha már itt tartunk, megemlíteném még a bal kézzel való írás képességét is, mert valami rejtélyes okból kifolyólag rettenetesen vonzódom a balkezes emberekhez. Van bennük valami különleges.

Bárki, aki a fenti tudományok elsajátításában segítségemre lenne, írjon bátran! Biztos van egy-két olyan dolog, amit ti is meg szeretnétek tanulni és esetleg én segíthetek benne. Ilyeneket tudnék például tanítani: málnabokor metszése, nyelvből cső formálása, kecskedudálás, egyszerre csak egy szemhéjjal pislantás, rágóállvány összeszerelés, édesítőszer ízének felfedezése bármilyen élelmiszerben, gitározás, hátmasszírozás, buta szóviccek gyártása, tűzrakás hóban, előrefelé hátúszás, évszázados odakozmált edények kipucolása vagy tenyérbe kakukkolás. A lista végtelen is lehet. Folytassátok!

Elhunyt Láposi Farkas, kedves zenész barátunk, az egyik legjobb gitáros, akit ismerek - ma búcsúztattuk el Őt a Dunán.

Egy gyönyörű hanggal lett szegényebb a világ.

Nyugodj békében, sosem felejtelek el!

HÓVIHAR A HEGYEN 

eltűnt a hold az út bevitt az összehajló fák alá
ott fönn az udvarház előtti lejtőn két kutyát
dobott elénk a ködlámpák csinálta duplakör

egyik fehér: egy véreb - oly vén
hogy fektéből föl se szusszant úgy figyelt
a másik még kölyök - bundája ködcsillámos éjsötét szőr
szelíd szemében fény: szeretni hívott játszani

de hát én nem kutyát - én Farkast látni jöttem
hogy majd összeborzolt lélek álljak itt
a fák közt megrekedve fönn az elvarázsolt hegytetőn
és hallgassam hogy szívem átdobogja ezt a szélvihart
és várjam míg a hirtelen zúgásban támadt hóesés
az önmagára döbbent nőt egészen ellepi

(Falcsik Mari)

Eljutottam arra a szintre, abba az életkorba, amikor már százszor meg kell válogatni, mivel töltöd az idődet, az életedet, az energiádat. Mostanra már rádöbben az ember, milyen észrevétlenül megy is el egy hét.

Na, ebben a Nagy Filozofikus Életszakaszban ütött be nálam a heiderménkű a Modern Warfare 2 nevezetű háborús gyilokjáték személyében. A cél az, hogy a csapattársaiddal egyetemben az ellenfél csapatát kiirtsd a lehető legrövidebb idő alatt, mindeközben téged ne kapjanak el: fossad a golyókat, hintsd a nehéztüzérségi támogatást, lődd ki orvlövésszel a lopakodó sunyikat és még tartsd is szóval a világot.

Ez eddig egyszerűnek is tűnhet, de nem az. Az elmúlt 2 hét nagy-nagy tanulságai:

- ez egy bazinehéz játék,

- a világ tele van olyan emberekkel, akiknek ugyan a nevét nem tudod, mégis bármikor tiszta szívvel segítenek belőled profi gyilkost faragni,

- iszonyú mennyiségű humorérzék szorulhatott belém, különben nem tudnám elviselni, mennyire béna vagyok (még)

- nem csak tévézésre lehet naponta 1-2 órát rászánni

- illetve ha lány vagy, a profik hajlamosabbak elnézni neked a bénázást és még tanítani is elkezdenek :) amiért ezúton is köszönet illeti: K87, Capo, Keeper, meteor, RepLay, PapaCaesar, peterson és Nyomdász kollégákat

de inkább: itt

Érdekes tény: a világon MINDENKINEK van zenei ízlése: a kiskunmajsai péktől az ohioi buszsofőrön át a walesi bárónőig mindenkinek - korra, nemre, társadalmi osztályra, bőrszínre vagy bármi egyébre tekintet nélkül.

Ugyanúgy rajong Sir Ethan Smith Angliából a legremekebb Csajkovszkij-művekért, mint mondjuk Botos Laja Pécsről a Tankcsapdáért vagy akár a szomszédék tizenéves Szilvikéje a Kozmixért. A zene olyan részeit stimulálja az agynak, amik többek között az EGOt, azaz a személy éntudatát is nagyban befolyásolják. Itt van erről egy tök érdekes kisfilm angol nyelven.

A másik érdekes vonás, hogy nincs más olyan művészeti önkifejezési forma a zenén kívül, amire a megkérdezettek 100 százaléka azt mondta volna, mennyire leírja őket. Hányszor hallottad, hogy "úristen, Rodin szobraitól elalélok!"? Van esetleg olyan ismerősöd, aki például Csontváry miniatürizált reprint képeit tartja a zsebében? Ugye nincsen? - A zenét viszont mindig mindenhová magaddal viheted.

Így belegondolva valamennyire nyomon követhető az életem a zenei ízlésem nyomon követésével:

először Kispál és Pál Utcai Fiúk korszak

majd ír-kelta folkrock korszak

blues korszak

Rammstein korszak

funky korszak

...és eljutottunk napjainkig: ERASURE KORSZAK.

Kicsit szégyellem ugyan, de be kell vallanom:

klikk1

klikk2

klikk3

klikk4

Andy Bell, az énekes szupermeleg, szuper meghízott és szuper táskásak a szemei, de nekem attól még tetszik.

Ímhol Zoliék legfrissebb klipje, fogyasszátok egészséggel

Kétféle ember van a világon: a Normális és a Fotós.

A Normálisak életük legfontosabb pillanatait megélve – ó mennyi esküvő, születés, halál, boldogság és izgalmas élmény! – időnként feleszmélnek: mi van, ha tizenöt év múlva megint át akarjuk élni ezt a Pillanatot, ismét látni Nagymamit a karácsonyfa alatt, kinevetni a Béla bácsi kiskori lapátfogait, titokban sírva fakadni hugi esküvői ruhacsodáján vagy tizedszerre elmélázni az olaszországi nyaraláson…? Gyorsan elő az automata fényképezőgépet, a kis szappantartó-méretű szétesős digitálisat, vagy esetleg a mobilt és KLÁK KLÁK!, csettintsünk pár képet. Készen is vagyunk!

És ekkor jön a Fotós. Először összeszűkült szemmel körbenéz.
- Igen, azt hiszem jó lesz a képkivágás – rebegi, majd zord arccal végigmér:
- A fehéregyensúlyt beállítottad?
Itt egy kicsit elszégyelljük magunkat, mivel a mi készülékünkön az On/Off és a kioldógomb mellett csak egy beépített kicsi objektív van. Fehéregyensúly nincs.
Komótosan elővesz egy szürkésfehér lapot célkereszttel, zoomol, lefotózza. Nézi a képet, sokat sejtetően dünnyög, foga között olyan szavakat szűrve, mint „fényrekesz”, „csillagszűrő” vagy „záridő”. (itt ismét elszégyelljük magunkat, hiszen nekünk ezek közül egyik sincsen). Kinyit egy táskát, aminek rekeszeiben (minden ésszerűséget nélkülözve) nem szendvicseket tárol, hanem objektíveket, törlőrongyokat, állványt, az állványhoz csavart, ahhoz pótcsavart és egy pótcsavar-tartó tokot, vakut, vakuzsinórt, egy másik vakut, professzionális tisztítószprét, még egy vakut, esetleg objektívfedőt, pótgépet és néhány rollni filmet (igaz, hogy útközben idefelé megbüntette az ellenőr, mert a bérlete viszont nincs nála). Komótosan kivesz egy objektívet, gondolkodik, mérlegel, kivesz mellé egy vakut is. Bütyköl, összepattint, átállít, belenéz, zoomol, fehéregyensúlyoz, záridőt korrigál. Néhány lépéssel arrébb megy, lehajol, oldalra dől, pipiskedik és megfordul, közben a szeme ide-oda jár. Belenéz a keresőbe, a fenti mozdulatsort kétszer megismétli, majd KLÁK! – elsüti a gépet. Megvan a kép, sőt: A KÉP.

És hogy mi a jutalom?

Egy olyan fotó, amin Nagymami nem vicsorog, Öcsinek nincsen félig csukva a szeme és nem is vérvörös, a cica az utolsó bajuszszálig tökéletes, a harmat megcsillan a fűszálon, a füst transz-szerűen gomolyog az égen – megnézed, újból, újból és még egyszer, mert jó ránézni. Mert szép. Mert izgalmas. Mert érzed rajta, hogy a Fotós egy kicsit magát is beleadta ebbe a képbe.

Kedves Normálisak és kedves Fotósok, lapozzátok sok szeretettel ezen kiadványt, melyet Gyuri fotóiból állítottunk össze.

Szerintem ha Imre Kertesznek joga van Budapestet, Magyarországot pocskondiázni (mert van), akkor nekem is jogom van pocskondiázni Imre Kerteszt.

Hogy miért?

Itt elolvasható: klikk1

Ha addigra levennék a netről, itt egy mentés: klikk 2

Reggel ahogy megyek munkába, egyre furcsább dolgokkal szembesülök.

Az elmúlt hónapban például többször is szemtanúja voltam olyan eposzi harcoknak, amit még J.R.R Tolkien tolla sem volt elég erős megírni: HÉV-utasok kontra 1-es villamos utasai.

Na tehát ez úgy működik, hogy az Árpád híd budai végénél, a Szentlélek téren reggelenként lepásszírozódom az 1-es villamosról kábé 60 utastársammal egyetemben, veszett farkasként küzdve át magamat esernyő-hegyeken, nejlon-otthonkát áruló asszonyokon, óbégatva gyermekeiket terelő anyukákon, fülhallgatóval zenébe merülő srácokon, könyvet olvasva csámborgó bölcsészkollégákon és összeszorított foggal igyekszem magamon tartani a kabátot és vállamon a táskát, nehogy a Többiek lesodorják rólam valamimet. Bukdácsolok lefelé a lépcsőn, végig a vizeletszagú aluljárón, át a biciklisávon, majd megtorpanok a piros lámpánál a kanyarban.

A HÉV (amit nekem is el kellett volna érnem) éppen most okádja ki magából a rengeteg utast, majd sípoló hang, világító lámpa, HUSS!, elmegy. A mogorva utasok (Ők, a HÉVesek) a zebra túloldalán, szintén piros lámpánál várakoznak Velünk szemben. Ahogy bizalmatlanul méregetjük egymást, hirtelen elönt a közösség érzése, hogy IGEN!, én itt vagyok hatvanadmagammal, frissen az 1-es villamosról, óbégatóanyukával, nejlonotthonkásnénivel, bölcsészkollégával, fülhallgatóssráccal egyetemben. Ott ni, szemben az a bácsi fenyegetően meglóbálja az esernyőjét - piha, mit nekünk esernyő! Nejlonotthonkásnéni kezében vesszőkosár van, az simán übereli az esernyőt. Hoppá, az a HÉVes fogatlan férfi ritka nagykötésű, talán le tudja szerelni az óbégatóanyuka két gyerkőccel, a fülhallgatóssrác kiiktatja azt a piszkafalábú HÉVes tinilányt amott, én meg elbánok majd valahogy az egymásba gabalyodott HÉVes szerelmespárral.

Zöld!

Egyszerre lépünk le, hirtelen behunyom a szemem, igen, tolom magam előre, furakodok, hopp egy HÉVes válltáska a vesémben, sebaj GYERÜNK TOVÁBB, előttem óbégatóanyuka megtorpan, beleütközik a fogatlan HÉVes férfibe, nincs idő az elesettekre!, megyünk tovább, szemben jönnek az orkok, bocsánat: a HÉVesek, tumultus, gyerünk! Keményen kihúzom magam, a vállam nekikoccan a piszkafalábú HÉVes tinilánynak, gúnyosan mosolygok, NESZENEKED, miért nem vagy óvatosabb.

Hirtelen megritkulnak az emberek, átérünk a túloldalra, Mi, az Egyes Villamos Bajnokai, kinyitom a szemem, felmérem a károkat. Kisebb karcolás az arcomon (a bácsi az esernyővel mégis megsebzett valahogy!), ketten ráléptek a cipőmre, és azt hiszem valaki leköpte a hátamat, de ebben nem vagyok biztos.

Dolgozok, 8 óra múlva indulok hazafelé, HÉVvel megyek.

Leszállok a Szentlélek téren, 60 bajtársammal együtt, Mi, most már a HÉVesek, megyünk a piros lámpás zebrához. Csodálkozva veszem észre, hogy fülhallgatóssrác velem együtt száll le a HÉVről, a jelek szerint egymáshoz közel dolgozunk...? Cinkosan egymásra mosolygunk, majd behunyt szemmel átzúzzuk magunkat Rajtuk, az Egyes Villamos Bajnokain.

BKV + némi fantázia = Gyűrűk Ura.

Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen lesz, de szülői nyomásra töröltem a bejegyzést.

Kérésre privát elküldöm.

Kicsit szomorú lettem...

Milyen már az a film, aminek a trailerében lelövik a film poénját??

 Ez olyan, mintha a StarWars trailerét azzal kezdenék, hogy "Luke, én vagyok az apád", vagy a Másvilágot úgy, hogy "Igazából mi vagyunk halottak", esetleg a Hatodik érzék elején Bruce Willis megjegyezné, hogy "Én is kísértet vagyok".

Ha kíváncsi vagy, mi a svédcsavar, katt a fenti linkre, vagy jelöld ki ezt a területet:

Igazából Marcus egy olyan terminátor, aki nem tudja magáról, hogy terminátor.

"... a barátnőm, Ysabel Lomax azt mondta, hogy úgyse lennék jó író, és pénzt sem keresnék vele, meg a science fiction különben is baromság, és csak a pattanásos emberek olvassák az ilyet. Erre végleg eldöntöttem, hogy írni fogok, mert a pattanásos embereknek is kell valaki, aki csak nekik ír. Amúgy meg nem lenne korrekt, hogy csak olyanoknak írjak, akik nem pattanásosak. Amerikában a korrektség a legfontosabb; ezt tanította nekünk Mr. Gaines a Hillside Grammar Schoolban, és mivel rajta kívül senki sem tudta megjavítani a karórámat, ezért csodáltam őt."

Philip K. Dick: A Szibülla szeme

(Már megint a felfedezők, Agave Kiadó 2006)

Noni jóvoltából a tegnapi Pati Attis loghoz új kép kerül fel:

A forrás pedig (rengeteg egyéb EDDA képpel) megtekinthető itt.

Tegnapelőtt a városban mászkálva észrevettem egy fószert, felül tökkopasz fejjel, amit azzal kompenzált, hogy alul megnövesztette a maradék haját vállig. Egyből deja vu érzésem lett: hol is láttam én ezt valahol.... és IGEN! beugrott: Pataky Attila 1993-as frizuráját másolta le a fickó.

Egy kis emlékezetfrissítésként találtok itt 3 képet, a botrányos minőségért elnézéseteket kérem, de ez akkora kuriózum, hogy nem lehet akárhol megtalálni.

 Aki a teljes klippet szeretné látni, itt megteheti:

Edda - Szellemvilág (1993 Pop-rock gála)

és akkor azt még nem is feszegettem, hogy nézhet ki egy gitáros ilyen mókásan:

Hát a pofám leszakad.

Hiába nincs tévénk, elkövettem azt a balgaságot, hogy a hírkereső.hu-n híreket olvastam. Most a legújabb, hogy egy kis szemét tizeniksz éves senki megrúgta és a táskájával megverte az 52 éves tanárnőjét.

Mint volt tanár, hálát adok a Jóistennek, hogy kikerültem ebből a mocsokból és fertőből, amit a tizenévesek 80 százaléka képvisel. Mert ez nem egy elszigetelt jelenség, hanem szinte fásultan tudomásul vesszük, hogy anyuka (mondjuk ki: cigányok) bemegy az iskolába harmadmagával és jól megveri a pedagógust és/vagy igazgatót, ízlés szerint. Ha az én gyerekem bármi ilyesmit csinálna a tanárával, letörném a kezét. Hogy képzelik? Hol élünk? Meg a szülő simán lehülyézi a tanárt a gyerek előtt. Megalázzák azokat az embereket, akik elvileg a szemük fényét, a gyereket hivatottak okosabbá, emberségesebbé tenni.

A tanárok meg szolgalelkek, nem szedik össze magukat, nem mondják azt testületileg, hogy "eddig és ne tovább", hanem halvány elnézéstkérek! elnézéstkérek! közepette meghátrálnak és szép csendben beveszik a Frontine-t, haladóbbak a Xanaxot. Hát köszönöm, nem. Én kikérem magamnak az összes pedagógus nevében, én már nem reszketek a havi minimálbért épphogy meghaladó kis fizetéském miatt, én nem lapulok szorosan a fal mellett nagyszünetben TANÁR létemre, én nem fogok idegösszeomlást kapni 30 évesen, nem kell szó nélkül tűrnöm, hogy a sztárügyvéd apuka közli, hogy "magát megveszem kilóra", nem kell elfogadnom, hogy Hiller István meggyilkolja a magyar oktatást, nem fakadok sírva otthon 15-én, hogy máris elfogyott a fizetésem és nem kell a frusztrált igazgatók és megtört kollégák között végtelen hosszúságú tantestületi üléseken gúzsba kötött kézzel elviselni az újabb és újabb pánikszerű döntéseket. Hát nem.

Ragozhatnánk akár az egész közszférával, az egészségüggyel, rendőrséggel kapcsolatos skandallumok hosszú és változatos sorát, de ezt most nem fejtem ki, mert ugye a rendőrökkel sokkal kevesebb dolgunk akad, mint az oktatás intézményével - szerencsés esetben ugye mindenki járt iskolába, vagy mindenkinek jár az unokája/kistesója/kisfia/unokahúga iskolába, nem? Hát mindegy, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik napi 6-7 órában foglalkoznak velük, szeretik őket, elmagyarázzák az élet dolgait, megtanítják őket írni-olvasni, meg mindenre amit egy embergyereknek tudnia kell?

Kicsit üljetek le, gondoljátok át Ti is, hogy mikor mondtátok a gyereketek tanárainak, hogy "tanárnő, köszönöm, hogy odafigyel a gyerekemre és szereti őt"? Diákként, volt diákként hányszor mondtátok azt, hogy "köszönöm"?

Kitartás, volt kollégák. Ne süssétek le a szemeteket.

Mai eszemmel egyszerűen kamerákat szerelnék a tantermekbe, kérdéses esetekben egyszerűen levetíteném egy-egy óra anyagát a szülői értekezleten, hogy lássák egy kicsit: miért és hogyan jutunk el oda, hogy Pistike megveri, pofonüti, oldalba rúgja, szidalmazza a tanárát, egy felnőtt embert.

Nem kérek elnézést a kirohanásért; épp elég szomorú hogy mostanában csak ilyen stori jut az eszembe.

Ismét egy szó, ami a múlt ködéből hipp-hopp előbukkant:

böstörög, böstörögni

Jelentése: dúl-fúl, idegesen (magában) motyog, berzenkedik, óg-móg, méltatlankodik.

pl. Ne böstörögj ezen a hülyeségen, inkább gyere vacsorázni!

Mostanában azon tanakodtam magamban, hová gondoljam a Karácsonyt.

Szerintem mindenkinek vannak-voltak vicces, rettenetes, agyonhajszolt, fahéjas alma illatú vagy esetleg meghatódva bőgős ünnepei, nekem első körben az alábbi stori jut az eszembe:

Öcsivel már a harmadik korszakban jártunk (1: hisz a Jézuskában, 2: nem hisz a Jézuskában, 3: ő a Jézuska), tehát már "felnőtt" emberként ránk hárult a fadíszítés és az izzofelpakolás dicső feladata. Apu ilyenkor takarít, anyu főz, mi pedig 27-szer meghallgatjuk Karéj Máriától, azaz Mariah Carey-től az All I want for Christmas is you-t. Végigsakkozzuk a prioritási sorrendet: izzó-díszek-szaloncukor, szaloncukor-izzó-díszek vagy esetleg szaloncukor-díszek-izzó? A második kiló szaloncukor felcérnázása és a fenti díszítési sorrenden való vita után Öcsi előállt a hírrel: gáz van az izzósorral. Persze ilyenkor (dec. 24. délután 4 óra) mindenki érzékenyen reagál egy ilyen bejelentésre, de ugye ne siessük el a dolgot. Ja igen, az izzósor neve Régi Öreg Ronda. Szóval kérdem: mi a gáz a Régi Öreg Rondával? Hát nem ég. Végigcsavargatjuk az összes izzót, erre világít. A 20 izzóból háromról rejtélyes módon tavaly óta teljesen lekopott a festék, gyorsan átsatírozzuk piros alkoholos filccel, átmenetileg jó lesz. Hirtelen megint kialszik a fény: megtört valahol a vezeték. Végignyálazzuk a 6 méter zsinórt, különös figyelmet fordítva a tavaly és tavalyelőtt citromsárga szikszalaggal gyorsjavított szakadásokra. Régi Öreg Ronda megint világít! Szuper, felrakjuk a fára... de nem ér el a konnektorig a vezeték. Hozzunk hosszabbítót! Oké, az van is, de földeletlen a dugaljzat, nem megy bele a falba. Hirtelen ismét kialszik a fény, dühömben hozzávágom a papucsomat a faliórához, de az sem segít; sakk-matt.

Közben szép lassan besötétedik, háromnegyed öt. Feltűnés nélkül lelépünk megmenteni az Ünnepet, szerezni valahonnan egy működőképes izzósort. Régi Öreg Ronda kartonlapra feltekerve várja a sorsát: a sarkon dühösen belevágjuk a narancssárga kukába.

Jelzem, még a sarki kisközértek korát éljük, TESCO közel s távol nincsen, csak mi ketten Öcsivel és az el nem adott fenyőfákat kegyetlenül ledaráló faárusok a Bosnyák téri piacon - mivel az első utunk oda vezet, bízva az érintésvédelmet hírból sem ismerő kínai zugárusok kínálatában. Hát sehol semmi, csak a szecskázógépek buhognak. Kisbolt a Csömörin? Nyista. Valaki közben megemlíti, hogy hallott valami utcai árusról a Kassai térnél, de lehet hogy mégsem, mert az inkább csillagszórókat árul.

Háromnegyed hat, izzó sehol, Öcsivel a kétségbeesés fekete bugyraiban őrlődünk: nem elég, hogy idén véletlenül borzasztó műmarcipános szaloncukrot vettünk, még ráadásul vaksötétben fogjuk a Mennyből az angyalt énekelni... Közben észrevétlenül hazafelé vesszük az irányt, egész pontosan a sarki sárga kukánál kötünk ki. Hat óra. Csendben álldogállunk tanácstalanul, amikor hirtelen meghalljuk Régi Öreg Ronda csendes sóhajait a kuka gyomrából. Öcsivel egymásra nézünk, azonnal tudjuk a megoldást. Gyors mozdulattal vállig beletúr a kukába, én magamat kihúzva, kabátomat enyhén széttárva takarom Öcsit. Némán megyünk hazafelé, kezünkben a kissé telicsikkezett Régi Öreg Rondával, és kimondatlanul is tudjuk, hogy ez a történet örök titokként a sírba fog velünk szállni.

Otthon letisztítottuk, feltekertük a fára, elmondtunk egy Miatyánkot és csodák csodája!, Régi Öreg Ronda még egy utolsó, meghitt és békés Karácsony erejéig fényessé tette az ünnepet.

A következő évben vettünk miniledes, villogós-pulzálós-programozható, éneklős mega-izzósort, ráadásul kettőt is a biztonság kedvéért - mégis, Régi Öreg Ronda valahogy hiányzik.

Ímhol egy kis muzsika a már említett Tribe after Tribe-tól: kicsit szomorú, kicsit vidám, arról szól, hogy milyen jó szerelmesnek lenni.

Boldog Karácsonyt!

Tribe After Tribe - In the face of the sun 

Girl takes the boy's hand
he was shaking inside
let's race our shadows
to the end of your lives
and make love forever darling
love in the face of the sun
i'll stay with you she said
with her marilyn smile
if it's true we've hit rock bottom
we'll do it in style
a good place to be unknown
lovers in the face of the sun
in the face of the sun
lovers on the run
in the face of the sun
love sparks in your eyes
no matches no diamonds
under the big sky
with no leads or reservations
electric love kites
lucky in the face of the sun
let's buy the museum
and write our names on the wall
love grows like a perfume
that will heal you when you fall
wild cats just running in the dark
and crying in the sun

Drága munkahelyi takarító nénink, Erzsi mami össze szokta írni, hogy milyen vegyszereket rendeljek meg. E heti kínzó kérdés:

Calgonit só és tabletta, és Calgonit "csillogtató".

Azóta ezen töröm a fejem, hogy ez vajon mi? A jelek szerint a Calgonit marketingjével kicsit félrefoghattak a kollégák, talán a "Calgonit sparkle" vagy "rinse water" vagy mittomén helyett ésszerű lenne valami frappáns, érthető és magyar nevet adni egy-egy márkának.

Nem vagyok az a "beírós" fajta - tudjátok, aki a Mónika sótól kezdve a Tévé ügyvédjén át a Fókuszig mindenkit megkeres és egy-egy érdekesebb vagy butább riport után egyből beszélni akar a készítővel vagy nemistudom - de a legújabb(?) hírességes-Afrikás magazinreklámja kivágta a biztosítékot.

Ezen nem más, mint maga Horváth Ágnes, ex egészségügyi miniszter pózol (bennem van a hiba, hogy amint meglátom az arcát, egy disznókocára asszociálok?) mint sztár. Sztár! A sztárok a fejükre esnek. S-z-t-á-r-o-k. Hát ez a "sztár" duma Horváth Ágnes kapcsán ledobta a gépszíjat! Az a marketinges, aki meg beválogatta a casting során ezt a nőt, sz@rjon sünt élete végéig.

Amint dühtől remegő hangon erről meséltem Gyurinak, időnként beszúrva az "Én beírok nekik!" felkiáltást a mondandómba, ő elnéző mosollyal csak annyit kérdezett:

-És kiknek írsz be?

Hát nem tudom. Mondjuk nektek itt. Mit gondoltok erről? Ugye nem csak énszerintem van valami nagyon fura a magyar médiában?